Elképzeltem a szabályozót, amint reggel felkel, kimegy fogat mosni, felöltözik, reggelizik és közben „alfából” előjövő gondolataiba réved és az aznapi teendőit fontolgatja: „Eljött az ideje, hogy rendbe tegyük a tőzsdét. Túl sok itt a kockázat, a szerencsejáték, kevés a gazdaságszervező erő.” Ma jól bemegyek és kiszabályozom. Jól, alaposan, ahogy mindig is szoktam. Ott van például a közlekedés. Ott is milyen jól kiszabályoztam.
Vizkeleti József
A szabályozás imént „kissé” ironikusan történő megközelítésével bár nem értek egyet, de azt aláírom, hogy rávilágít néhány képtelenségre, amelyekkel az utóbbi 1-1,5 évben találkoztunk. Nem osztom azt a nézetet, hogy a pénzügyi válságokat, összeomlásokat, legyen akár világszintű, mint 2008-09-ben, akár lokális, mint jelenleg Görögöknél, vagy nálunk az utóbbi években, a tőzsdei spekuláció okozná.
Gerendás János
Régen maga volt a káosz, manapság pedig senki nem szenved balesetet az utakon. Nincsenek halálos autóbalesetek.” A gondolatmenet annyira tetszik a szabályozónak, hogy elő is hozakodik az ötlettel az asztal túloldalán fejébe müzlit tömködő kókadt, csipás fiának, hadd lássa a gyerek, milyen tökös apja van. „Na fiam, véget vetek a gazdasági válságoknak és a tőzsdei turbulenciáknak, meg a félreárazásoknak. Egyszer és mindenkorra, egy jó kis szabályozással.” A fiú szeme felcsillan, mintha kiment volna az álom a szeméből. Észleli ezt a papa is, és elégedett mosollyal jutalmazza a fia felélénkült figyelmét. A srác kényszeredetten szeretne valamit reagálni az apja által felvetett témára, ezért egy kérdéssel próbálkozik. „Hogyan, apu? Mit fogtok csinálni?” Az apa, egy pillanatra kizökken. „Mi az hogy mit? Hát kiszabályozzuk a kockázatot! Nem adunk teret az emberi hülyeségnek. Nehogy már azt csináljanak amit akarnak. Sőt, soha többé nem hallgatunk a mocskos neoliberálisokra, akik azt mondják, hogy hiába szabályozunk, az emberi hülyeséget, vakmerőséget, szélsőséges önzést, nem lehet kiirtani. Hát dehogynem lehet. Mi, a szabályozók a társadalom egy olyan csoportja vagyunk, akik mentesek az emberi hülyeségtől, a vakmerőségtől, és nem vagyunk egy cseppet sem önzőek, amíg az adófizetők pénzét kell osztogatni. Tehát mi meg tudjuk csinálni.” A fiú egy kicsit hülyén érzi magát, de már beindult a beszélgetés, nem tudja megállni, hogy vissza ne kérdezzen. „Oké apu, de konkrétan mi lesz az a bizonyos intézkedés, amivel eléritek, hogy az emberek többé ne tegyék a megtakarításaikat kamubefektetésekbe? Mi akadályozza meg, hogy legközelebb, ne legyen örökké felfelé menő árfolyamú befektetés, mint most az ingatlan, vagy korábban a dotcom részvények? Hogyan akadályozzátok meg a termelő kapacitásokba történő túlzott beruházásokat, mint annak idején a két világháború között, a nagy világválság előtt történt? A rossz befektetés, az érték félrebecslése, a helyzet rossz felmérése teljesen természetes jelenségek, még akkor is, ha nem szeretjük ezeket, nem?” Az apa nem érti mit nem ért a fia. Az akarat megvan, törvényeket lehet hozni tetszés szerint, akkor meg mi van? Meghozzuk a törvényeket, és kész. A neoliberálisok meg lehúzhatnák már végre magukat. „Fiam, ez nem így működik. Mi itt már évszázadok óta küzdünk egy igazságosabb társadalomért. Ez a társadalom nem igazságos, mert az emberek veszíthetnek pénzt, akár vagyonokat is a tőzsdén, a gazdagok meg gazdagok. Ez ellen tenni kell valamit, mert ez így nem igazság.” A fiú azt érzi, leszűrt egy tanulságot. Apja nagyon szeretne valamit, ami csak a fejekben létezhet, egy olyan világot, ahol nincs válság, nincs megrázkódtatás, nem veszti el senki a munkáját, azért, mert a munkahelyét egy szarul sikerült beruházásnak köszönhette eredetileg is. Ilyen világ márpedig nem lesz soha.
A probléma az, hogy a tőzsde rendkívül gyakran fals jeleket ad: amikor már sokaknak egyértelmű a probléma, az árfolyamok még mindig emelkednek, aztán ha eluralkodik a pánik, a szűk ajtón menekülő befektetők összedöntik az egész házat. Nem kenyerem a semmilyen értelemben vett populizmus, de azért ennek valahol mindig a kisbefektetők, illetve kis országok isszák meg a levét. Persze mondhatjuk, hogy aki játszik a pénzével, ezt a kockázatot vegye számításba, de ha kis szereplő alatt mondjuk a befektetői léptékben légypiszok magyar kötvénypiacot nézzük, máris más a helyzet. Osztom azt a véleményt, hogy a tőzsdei árfolyamokba beavatkozni közvetlenül minimum bűn, így kényszeredett mosollyal fogadtam az utóbbi években bevezetett shortolási tilalmat, a vicces orosz tőzsdei nyitvatartást a legnagyobb összeomlás idején, de megbotránkozást okozott nálam az a hír, mely szerint elképzelhető, hogy amerikai kormányszervek a legnagyobb tőzsdei zuhanás közepette közvetlen vásárlásokkal fordították meg az árfolyamokat. Nem, nem ez a módja annak, hogy elejét vegyük az összeomlásoknak, és természetesen nem is az, hogy a „családapa” a reggeli után kiszabályozza a kockázatot.
Azt viszont jogosan várhatom el az adómból eltartott kormányszervektől, hogy olyan spekulációs összjátékba szóljon bele, mint ami 2007-08-ban jellemezte a pénzpiacokat, és ami kisebb mértékben, de jellemzi őket most is. Mert azért az mégiscsak elgondolkodtató, hogy a hitelminősítők abszolút megalapozatlanul adhattak AAA minősítést az olyan CDO-knak, amelyek nyilvánvalóan a közelében sem voltak ennek a szintnek. Ezzel a minősítéssel elérték viszont, hogy befektetői célú papírokká váltak, így sok olyan szervezet (pl. svéd önkormányzatok) fektetett ilyen papírokba, akiknek alapesetben nem szabadott volna ilyen kockázatot futniuk. Ez a megfigyelés részben igaz az egyedi tőzsdei részvények és kötvények minősítésére és céláraira is, amelyek bizonyítottan a legtöbb esetben elszakadnak a valóságtól. Persze az ok is érthető: a hitelminősítést általában a kibocsátó rendeli meg, akikkel persze a S&P és társai jól felfogott érdekük alapján nem akarnak összeveszni.
Az én legnagyobb problémám tehát, hogy hiányoznak a piacokról a mindenki által elfogadott világítótornyok, az olyan szervezetek, amelyek nagyjából időben figyelmeztetnek a veszélyekre, így a buborékok kialakulásának részben elejét tudják venni. Itt olyan, elsősorban az állam által fenntartott szervre gondolok, amely valóban hitelesen és prudensen tudja jelezni a fennálló és kialakuló problémákat, és legalább az önös érdekekből hatalmasra duzzasztott buborékokat (mint amilyenek a CDO-k voltak) ki tudja szúrni. Aláírom, erre a szerepre részben hivatottak a nemzeti jegybankok, azonban nekik olyan széleskörű eszköztár felett kell felügyelni, hogy ezt nem biztos, hogy megteheti/meg tudja tenni.
Összefoglalva tehát: aláírom, hogy a tőzsde alapvetően egy olyan játék, ahol lehet nyerni és óriásit bukni, ez így van jól. Ebbe közvetlenül beleszólni nem szabad és valószínűleg nem is lehet. Azt viszont nem fogadom el, hogy a teljes pénzügyi rendszer stabilitását veszélyeztető buborékok és félreárazások kialakulhassanak úgy, hogy ehhez senkinek egy szava sincs, és hagyjuk, hogy az ilyen szép kis játékok évekig termeljék a kibocsátó-hitelminősítő-alapkezelő vonalnak a kövér profitokat, és hogy őket utána ne rúgja tökön senki.