A nyugdíjrendszereknek két célja különböztethető meg: a jövedelemhelyettesítés, illetve a végletes szegénység (pl. éhenhalás) elleni védelem. Az, hogy egy ország melyiket kívánja megcélozni (egyiket, másikat, vagy ezek valamely kombinációját) alapvetően értékválasztási illetve társadalompolitikai kérdés. Továbbmenve, az is lehetséges, hogy nem létezik intézményesített, nyugdíj folyósítására szolgáló szervezet. Elég merész elképzelés, hogy megszüntetjük a nyugdíjrendszert, de nem teljesen elképzelhetetlen (családok gondoskodnak az idősekről, saját maguk takarítanak meg…).
Kálmán Péter
Egy nyugdíjszakértőt idézve: „Nyugdíjrendszer nem volt mindig és nem is lesz mindig…”. De tegyük fel, hogy van…
A két megközelítést (jövedelemhelyettesítés vs. szegénység elleni védelem) az alapján választhatjuk szét, hogy az állam mit kíván nyújtani a nyugdíjasoknak. Jövedelemarányos juttatást, amely mellé kevesebbet kell az egyénnek félretennie, vagy segélyt, ami csak a havi élelemre elegendő fedezetet nyújt. Hazánk a nyugdíjas korban lévőknek megpróbálja nagyrészt a munkajövedelmét pótolni, helyettesíteni az állami nyugdíjjal, más kérdés, hogy ezek összege sokszor olyan alacsony, hogy akár a végletes szegénység elleni védelem jelzővel is lehet illetni, de célja szerint ez jövedelemhelyettesítés.
Mai rendszerünk:
Létezik a mai magyar rendszerben 0. pillér (bár sokan nem tudnak róla és tudomásom szerint ez meg is fog szűnni), ami valami minimumot garantál a nyugdíjasoknak. Ez a minimum nyugdíjintézmény nem nagyon ismert és nem is élnek sokan vele. A hazai rendszer nagy részét, a jövedelemhelyettesítést megcélzó, felosztó-kirovó (mai aktívak fizetik a mai nyugdíjasok ellátását) típusú TB nyugdíjrendszerünk adja (1. pillér). 1997-ben alkották meg az állami TB rendszer súlyát csökkenteni hivatott magánpénztári törvényt. Ezek a pénztárak elvileg a nyugdíjjáradékok 25%-át kell, hogy az állami rendszertől „átvegyék”. Ennek bevezetése fokozatosan történt, először választható volt a belépés. Emiatt ma az idősebb, de még munkaképes korúak között vannak olyanok, akik teljes mértékben az állami TB-től kapják majd a nyugdíjukat és vannak olyanok, akik ¼ részben a magánpénztáraktól várhatják járandóságot. Az új munkavállalóknak kötelező a magánpénztári rendszerbe való belépés. Ez a magyar nyugdíjrendszer 2. pillére. Ezek mellett léteznek önkéntes alapú, nyugdíj kiegészítés megszerzésére alapult intézmények, mint például az 1993-ban útnak indult önkéntes nyugdíjpénztári rendszer, melyek hasonlóak a magánpénztárakhoz, a legfőbb különbség, hogy ezekben a részvétel nem kötelező. Szakértői vita van arról, hogy mit nevezünk 3. pillérnek: a 0-1-2. pilléren kívüli összes nyugdíjcélú megtakarítási formát, esetleg csak az önkéntes pénztárak rendszerét és így a nyugdíj-előtakarékossági számla (NYESZ) és az egyéb nyugdíjcélú megtakarítások a 4. pillérbe tartoznak-e.
A fentiekből is látszik, hogy nyugellátmányunkról sokféle módon lehet gondoskodni, kérdés, hogy meg tudunk-e takarítani, illetve az állam által nyújtott ellátmány elegendő-e.
Az állami nyugdíjunk a következőképpen kerül kiszámításra:
1988 óta rendelkezésre álló adatok szerint kiszámolják az egyén életpályája alapján szerzett átlagkeresetét (mai értékre átszámítva). Amennyiben ez magas, akkor nem teljes mértékben képezi majd a nyugdíj alapját (degresszív beszámítás, kvázi újraelosztás van a rendszeren belül). Emellett megnézik, mennyi szolgálati időt szerzett az egyén, ez pedig definiálja, hogy életpálya átlagkeresetének mekkora része lesz az induló nyugdíja,- leegyszerűsítve. A vegyes rendszerben lévőknek nyugdíjuk durván ¾-e származik innen és negyede a magánpénztári rendszerből, ahol a kifizetéseket a befizetések (tőke) és annak hozamai (kamat) határozzák meg. Az öngondoskodási pillér kifizetései sokfélék lehetnek a megtakarítási formától (önkéntes pénztár, NYESZ, TBSZ- tartós befektetési számla, unit-linked biztosítások…), kockázat-hozam arányától és egyéb tényezőktől függően…
A magyar nyugdíjrendszer fő problémáit az adórendszerben, a foglalkoztatottság szintjében és a demográfiai folyamatokban kereshetjük. Ha sikerül javítani az első kettőn, a harmadik akkor is elég lehet ahhoz, hogy ne legyen a felosztó- kirovó rendszer esetén elég nyugdíjjáradékuk a ma aktív korúaknak (ha a migráció hatását elimináljuk). Egyszerre túl kevés gyerek születik a normál reprodukcióhoz (1,3-1,4 a természetes reprodukcióhoz szükséges 2,1-el szemben) képest és emellett egyre tovább élünk. Így a felosztó kirovó típusú rendszer létjogosultsága hosszú távon megkérdőjelezhető, az egyéni számláknak és a szegénység elleni védelemnek emiatt nagyobb szerepe lehet a jövőben. Emellett a rendszerváltás is nagyban rányomta bélyegét a mai felosztó-kirovó típusú rendszerre. A 90-es évek elején eltűnő mezőgazdasági, ipari munkahelyek egy népes csoportot kizártak a munkaerőpiacról. Átképzés és egyéb szakértelem hiányában, napról napra élő emberekről van szó, akik ha dolgoznak is, az akkor sem látszik (papíron), vagyis nyugdíjjogosultságot nem szereznek. A legújabb kutatások szerint ezek az emberek, az ún. „gammák” (akiknek nincs elég teljesített szolgálati idejük a minimális nyugdíjhoz, az alfák és béták bejelentett foglalkoztatottak, előbbiek egész évben dolgoznak, utóbbiak csak az év egy részében) száma a jövőben drámaian magas lehet. Ez azt jelenti, hogy a bizonyos korcsoportokban a népesség negyede- harmada nem szerez elég szolgálati időt, ahhoz hogy nyugdíjat kapjon (20 év szolgálati idő). Ez indokolhatja azt, hogy az elszegényedés elleni védelem egyre fontosabb lesz a jövő nyugdíjrendszerében. Emiatt lehet az, hogy a szakértők között nagyjából egyetértés van abban, hogy a jövőben alapnyugdíjra lesz szükség (ami egy kvázi szociális segély, az „éhenhalás” ellen). Azokban a kérdésekben, hogy ez általános, vagy bizonyos kor felett jár, alanyi jogú vagy rászorultság alapú, adókból vagy járulékokból finanszírozott, nincs egyetértés, de létjogosultságát nem sokan firtatják. Akkor ez most azt jelenti, hogy a jövedelemhelyettesítés helyett a szegénység elleni védelem lép az állami feladatok közé? Lehet egy ilyen tendencia, de erre nyilván nem én fogok válaszolni…
Véleményem szerint a felosztó-kirovó rendszert egyéni számlássá kellene transzformálni hosszú távon. (Az hogy ez névleges egyéni számlás (NDC), esetleg pontrendszer, vagy piaci alapú egyéni számla (lsd. Magánpénztárak), azt az döntse el, hogy az állam vagy a piaci szolgáltatók tudják a jogosultságokat jobban befektetni és nagyobb hozamot (nettó, reálhozamot!!!) elérni). (Itt vetődhet fel a kérdés, hogy az járt jobban, aki belépett a pénztárakba vagy az, aki tisztán az állami rendszerben maradt…) Egy átfogó adóreformmal (csökkentéssel) az egyéneknél maradó bér növelésével és ezzel párhuzamosan nyugdíj típusú megtakarítások kidolgozásával lehet csak emelni az ilyen célú öngondoskodást. Vélhetően ez a foglalkoztatás szintjére is pozitívan hat, ami növeli a befizetők számát. Amennyiben az állam csökkenteni kívánja a nyugdíjfronton való szerepvállalását, úgy az öngondoskodás csíráinak elültetésére nagy szükség lehet. Ezek mellett az alapnyugdíj bevezetése is megfontolandó, pl.: rászorultság alapján, 65-70 év felett.
Összegezve: Előbb vagy utóbb el kell dönteni, hogy az állam mit kíván a nyugdíjrendszerrel elérni és ezt milyen keretrendszerben kívánja megvalósítani.